Támogatott vendégkutatók, 2017
Böcskei Balázs
A „történelem visszatérésének” előzményei. Ideologikus posztideológiák baloldali kritikái
A kutatás a 2000-es évekre kiújult, liberalizmus-kritikus hegemóniaharc baloldali előzményeit és jelenvalóságait kívánja rekonstruálni. Ez a politikai (másként) gondolkodás a (XX. század végi) szociáldemokrácia harmadik utas fordulata, illetve posztmodernizálódása közepette, továbbá a posztmodern – mint a késői kapitalizmus kulturális logikájának – gyarmatosító mivolta miatt nem tűnik evidensnek. A posztmodern politikai gondolkodás a jövőt ideologikusan mint „szükségszerűt” gondolja el, és evidensnek veszi, hogy a korábbi politikai cselekvők, társadalmi konfliktusok, nyelvi és reprezentációs logikák, illetve felhatalmazási dilemmák már soha nem lesznek a politikai gondolkodás vitás kérdései. A tárgyalt kutatás azonban – az 1970-es évektől, illetve már az 1968-as kulturális, posztmodern „forradalmat”, annak karneváli eseményjellegét kritizáló baloldali teoretikusokkal kezdve a kortárs kritikai baloldali munkásságokra és vitákra támaszkodva – azt kívánja bizonyítani, hogy az előbbi állítás csak egy hegemóniaküzdelem aktuális állása volt, mintsem megkérdőjelezhetetlen evidencia. Elsősorban a politikaelméleti és eszmetörténeti megközelítések alá vonható szerzőkkel foglalkozunk, de tekintettel kell lenni arra, hogy a posztmodern fordulattal járó együtt járó neoliberalizmus korabeli előretörése politikai gazdaságtani megközelítések bevonását is szükségesség teszi (úgymint a neogramsciánus iskola kritikáinak bemutatásakor a globalizáció, a transznacionalizmus és nemzetközi politikai viszonyokat illetően).
Filep Tamás
Joó Tibor munkássága
Joó Tibor a két világháború közötti Magyarország jelentős filozófiatörténésze és történetfilozófusa, a Böhm Károly kolozsvári filozófiaprofesszor nevéhez kapcsolt neokantiánus filozófiai iskola – a Kolozsvári Iskola – jeles tagja. Tudományos munkásságát a történettudományon belül itthon akkor kibontakozó szellemtörténeti irányzat német és magyar alapítóiról, illetve a történetfilozófia jelentős művelőiről írt rövidebb-hosszabb tanulmányokkal és két monográfiával kezdte. A harmincas évek elején szinte kampányszerűen indított harcot a magyar filozófiai hagyomány rekuperációja érdekében, Erdélyi János megállapításából kiindulva kívánt leszámolni a magyar filozófiátlanság mítoszával, azaz azzal a hamis – a XIX. században megfogalmazott – tézissel, hogy a magyarság alkati okokból racionalista nép lévén, távol áll tőle az elvont gondolkodás. Joó Tibor ugyanakkor úgy él a szakirodalomban, mint a szellemtörténeti irány legkövetkezetesebb és legtermékenyebb hazai ismertetője és interpretátora. Annak, hogy 1945 után évtizedekig nem volt recepciója – illetve ha volt, nem volt köszönet benne – nyilván ez volt a magyarázata. Tervezett monográfiánk ezt az életművet rendszerezné, ismertetné és próbálná értelmezni.
Galambos István
„Forradalmak helyett helyreállítás” – Gratz Gusztáv életrajza, történelemszemlélete, nemzetiségi politikája
Gratz Gusztáv munkásságának bemutatása egyaránt fontos lehet a magyar eszmetörténet, a hazai diplomácia-, sőt gazdaságtörténet és a történettudomány számára. Elsősorban mint történészt ismerjük, számos műve (A dualizmus kora, 1867–1918; A forradalmak kora) a mai napig megkerülhetetlen a történetírás számára, ugyanakkor számottevő az eddig talán kevesebb figyelmet kapó politikusi tevékenysége. Történelemszemlélete, eszmeisége leginkább mégis művein keresztül tárul fel előttünk, ezek között akad olyan, amely nem jelenhetett meg életében és jelentőségét szinte csak az elmúlt évtizedekben ismerték fel (Magyarország a két világháború között). A kutatás célja Gratz Gusztáv történelemszemléletének, eszmeiségének, politikai tevékenységének és életútjának vizsgálata, nem feledkezve meg a kortárs történetírói reflexióktól, értékelésektől. A levéltári források mellett a kutatásban nagy hangsúlyt kapnának saját műveinek és az ő történelemfelfogását vizsgáló, azzal esetleg vitatkozó történészek munkáinak bemutatása, elemzése, különös tekintettel Gratz Gusztáv a nemzetiségi politikáról, a bolsevizmusról, a liberalizmusról és a konzervativizmusról vallott nézeteire.
Gyulai Attila
Carl Schmitt politikaelmélete
A kutatás elsődleges célja, hogy Carl Schmitt politikaelméletről adjon átfogó elemzést.
A kutatás szempontjából Schmitt jelentősége a politika természetére vonatkozó felfogásából következik, így az elemzés fókusza politikaelméleti. Az eddigi hazai kutatások vagy jogközpontúak voltak vagy arra helyezték a hangsúlyt, hogy Schmitt munkáit a közvetlen életrajzi és politikai kontextusból magyarázzák. A kutatás politikaelméleti megközelítése szerint Schmitt munkái mindenekelőtt a politika mibenlétére adott válaszként értelmezhetőek.
A kutatás foglalkozik (I.) egyrészről Schmitt politikaelméleti kontextusaival, úgy mint (a) modernitással, ami – mint a modernitás okozta törés – politikafelfogásának alapeleme volt; (b) a romantikával, melyet a szakirodalom gyakran mellékes történeti jelentőségű témaként kezel, noha a korai romantika-könyv tételei szerkezeti értelemben is befolyásolták Schmitt gondolkodását; (c) a liberalizmussal, amelyet az elemzés a politika autonómiájának problémája felől vizsgál, követve Strauss kérdését azzal kapcsolatban, hogy Schmitt valóban képes volt-e meghaladni a liberális horizontot; (d) a kortárs Schmitt-értelmezésekkel, kritikai értelmezését nyújtva olyan töredékes vagy esetleg félrevezető felfogásoknak, mint Agamben, Mouffe vagy Derrida; (e) a hazai recepcióval. A kutatás (II.) másrészről Schmitt politikaelméleti módszertanával foglalkozik, mint (a) irodalom és nyelv, amelyre a Schmitt-recepció kevés figyelmet fordított, (b) normativitás, mivel az irodalom Schmitt politikafelfogását amorálisnak, cinikusnak vagy opportunistának állítja be, de a kutatás azt is meg kívánja mutatni, hogy a schmitti politikai korántsem mentes normatív előfeltevésektől. (c) Analógia. (d) Törés, ami végigvonul Schmitt munkáin. Ezt általában tematikusan fogja fel a szakirodalom (pl. a modernitással kapcsolatban), de legalább ilyen fontos, hogy Schmitt politikafelfogása miként épít egyszerre a törés, ellentét, egység áthidalhatatlanságára és ennek politikai szükségességére. (III.) Harmadrészt a kutatás Schmitt politikaelméleti fogalmaival is foglalkozik, mint diktatúra, demokrácia, parlamentarizmus; döntés; szuverenitás; a politikai.
Hőnich Henrik
Életút és hazafiság. A közösségi összetartozás egy 18. század végi teóriájának biografikus keretei
„Minthogy kivált e’ mostani felserkent érzékenységű idő-szakasszában, majd mindeneknek tsak a’ Hazafiúság forog szájokban; nagyobb részek pedig azoknak, kik ezen drága nevezetet nyelvekenn pengetik; a’ Hazafiúságnak még tsak A. B. Céjét sem tudják; hogy azért ennek már valahára a’ mi Hazánkban-is meg határozott esmérete légyen; kivántam az Igaz-Hazafiúságnak tulajdonságit tsekélly tollammal leírni; hogy ne légyen senki a’ ki az ezenn nevezettel való gondolatlan élésben vagy el-tévelyedjék; vagy pedig Lelke – esméretének tanúbizonysága ellen magának ezenn betses nevezetet vak-merő bátorságból tulajdonítani mérészelye.” –– Osvald Zsigmond (1748–1825) 1792-ben megjelent Az igaz hazafi című munkájának kezdősorai kiválóan érzékeltetik a mű azon jellegzetességét, mely az 1790-es évek elejének röpiratáradatából elsősorban kiemeli a kötetet. Annyiban ugyanis a szöveg mindenképpen rendhagyónak nevezhető, hogy – szemben az 1790-es évek elején megjelenő, politikai témákban megnyilatkozó kiadványok többségével – az adott politikai szituációhoz és az erre közvetlenül reflektáló politikai-közéleti diskurzusokhoz való egyértelmű kötődései mellett is megfogható benne egy ezeken túlmutató, igen markáns formában jelentkező rendszerépítő tendencia is, mely a közösségi működés optimális kereteinek szisztematikus formában kifejtett, általánosan érvényes meghatározására irányul.
A kutatás legfontosabb célkitűzése az, hogy a mélyreható szövegelemzéseket egy olyan vizsgálati dimenzióval egészítse ki, melyben a vizsgált művek történeti-szituatív kontextualizálására, az életmű és az élettörténet eseményeinek és kereteinek messzemenő figyelembevételére, valamint a művek egymáshoz és a keletkezési körülményekhez, illetve a szélesebb értelemben vett szociokulturális környezethez való viszonyrendszerének a megállapítására esik a hangsúly. Egy ilyen, a biografikus keretekre koncentráló közelítésmóddal, a szövegközpontú elemzések szélesebb kontextusba helyezése révén nem csupán Az igaz hazafi mint a korabeli politikai-közéleti diskurzusok viszonylatában rendhagyó vonásokat mutató, több szempontból is kivételesnek mondható munka mélyebb megértése válik lehetségessé, de az intellektuális életmű egészének belső tagoltsága is feltárulhat, az életpálya és az ezzel összefüggésben elemzett szövegkomplexum tipikus és atipikus vonásainak elkülönítése pedig egyúttal a társadalom- és kultúrtörténeti perspektíva „önértékű” érvényesítését is jelenti.
Karácsony András
A döntés problematikája a XX. századi politikai és jogi gondolkodásban
A döntés kérdéskörét különféle tudományok vizsgálják, így például a filozófia, politika- és jogtudomány, pszichológia, szociálpszichológia, közgazdaságtan, szervezetszociológia. Kutatásom során nem térképezem fel ezt a szélesebb horizontot, hanem ebből csak a politikai és jogi gondolkodásra, illetve a filozófiára koncentrálok.
Meglátásom szerint a 20. századi filozófiai gondolkodók (a filozófia reflexív természetéből fakadóan) jobbára a megalapozási, döntési eljárásokkal kapcsolatos kételyt fogalmazták meg (ennek persze komoly előtörténete van, emlékezzünk csak a szókratészi vagy a descartesi kételyre). Erre jó példa Hans Albert „Münchausen trilemmája”, mely szerint nem lehetséges teljes megalapozottságú bizonyosság, döntés, így be kell érnünk – Popper alapján mondva – az ideiglenes bizonyosságokkal.
Ettől jelentősen eltér a politikával és a joggal foglalkozó szakirodalom. A jog területén egyenesen önálló és nagyhatású áramlatként jelentkezett az ún. decizionizmus, mely – elsősorban a jogalkalmazás terén (konkrétan a bírói tevékenység összefüggésében) – hangsúlyozta a döntés alapvető szerepét. A politika sajátossága, hogy egy adott közösségre nézve hoz kötelező döntéseket. E tekintetben – a joghoz hasonlatosan – szintén nem a döntés (értsd ezalatt: végérvényes döntés) létének megkérdőjelezése választja el a különböző álláspontokat, hanem az, hogy miként, milyen eljárásban születik a döntés, illetve ki a döntéshozó? A két kérdés, az eljárás és a döntéshozó meghatározása nem független egymástól. Az egyik véglet megjelenítője Carl Schmitt volt, aki a szuverén döntésének – ami levezethetetlen a környezeti feltételekből, azaz a „semmiből” születik – fontosságát hangsúlyozta, és ironikusan jellemezte a döntést halogató, mindent megbeszélő („agyonbeszélő”) bizottságokat. Az ellenkező végletet Habermas diskurzuselvével példázhatjuk, mely a deliberizáció, az erőszakmentes kommunikatív hatalom működésének megvalósítását tartotta a döntések szükségképpeni előfeltételének, amiből az is következett, hogy nála szó nincs az egyszemélyi (szuverén) döntésről.
Kutatásomban annak a dilemmáját törekszem bemutatni, hogy a XX. századi demokratikus látásmód kiterjedt érvényesítése a döntés előkészítése, megalapozása során megkívánja a széleskörű részvételt, ugyanakkor a társadalom működése szempontjából elengedhetetlenül fontos ezen eljárások egyértelmű és konkrét esetekre vonatkozóan végérvényes lezárása.
Klestenitz Tibor
Pajzs és Kard – Bangha Béla eszmeisége
A 20. századi katolikus megújulás egyik legfontosabb személyiségének Magyarországon a jezsuita Bangha Béla (1880–1940) számított, aki elismertségét egyaránt köszönhette gyakorlati szervezőmunkájának, valamint publicisztikai, illetve szónoki tevékenységének.
Bangha Béla munkájának középpontjában a katolikus tömegsajtó megteremtése állt, már egyik első, 23 éves korában megjelent írása is a sajtó kérdését taglalta. 1910-ben vette át a rend Mária-Kongregáció című közlönyének szerkesztését, 1913-ban létrehozta a Nyugat szellemi hatásának ellensúlyozására szánt Magyar Kultúra című folyóiratot, majd a versenyképes katolikus politikai napilapok kiadásának szándékával 1918-ban megalapította a Központi Sajtóvállalatot, amely a két világháború között a sajtópiac megkerülhetetlen szereplőjévé vált. Rendkívül aktív publicisztikai tevékenységet fejtett ki, számos felvilágosító füzetet, röpiratot, tanulmányt jelentetett meg. A Magyar Kultúrában rendszeresen jelentkezett Pajzs és Kard című rovatával, amely az aktuális korkérdéseket tárgyalva igyekezett meggyőzni az értelmiséget arról, hogy a katolikus egyház érvényes válaszokat tud adni a társadalmi problémákra.
Első életrajza 1941-ben jelent meg Nyisztor Zoltán tollából. A marxista történetírás szintén sokat foglalkozott alakjával, ám – természetesen – ellenkező előjellel, többnyire „fanatikus reakciósként”, a Horthy-rendszer kritikátlan kiszolgálójaként, ideológiai igazolójaként állítva be őt. Értékelésében komoly fordulatot hozott Szabó Ferenc SJ és Molnár Antal közös kötetének megjelenése, amely a korábbi elfogultságokkal szakítva, szakszerűen, de empatikus módon, új források feltárásával és érzékeny elemzésével mutatta be Bangha tevékenységének néhány fontos elemét.
Tervezett kutatásomban arra vállalkozom, hogy ez utóbbi munka szellemiségét folytatva írjam meg Bangha Béla szellemi életrajzát, különös figyelemmel az egyetemes egyháztörténeti és a köztörténeti összefüggésekre, reményeim szerint bebizonyítva azt, hogy a jezsuita összetett személyiségének és gondolkodásmódjának jellemzésére mennyire nem alkalmasak a vele kapcsolatban sokáig alkalmazott közhelyek.
Pető Zoltán
Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn politikafilozófiai érvrendszere
Kutatásom célja, egy olyan XX. századi politikafilozófiai érvrendszer bemutatása, amely sok szempontból atipikusnak mondható, azonban egyáltalán nem tekinthető nevezhető elavultnak. Kétségtelen, hogy korunkban a „liberális status quo-t” egyre több kihívás éri, és úgy tűnik, hogy Fukuyama jóslata a történelem végéről, vagyis a liberális demokráciának, mint politikai abszolútumnak az eljövetele nem csak várat magára, hanem egyre instabilabbnak, sőt irreálisabbnak tűnik.
Erik Maria Ritter von Kuehnelt-Leddihn (1909–1999) neve szinte ismeretlen a hazai olvasóközönség számára. Habár a szerző közép-európai születésű, az általa képviselt gondolkozás, tézisem szerint sokkal inkább az angolszász-amerikai konzervativizmus irányába sorolható, miközben a kifejtés módja inkább „kontinentális.”
Kutatásom célja kettős: amellett, hogy egy közép-európai katolikus emigráns politikai gondolkodót vizsgálna az amerikai (és részben európai) konzervatív politikai gondolkodás főáramaihoz való kapcsolódás szempontjából, be szeretne mutatni egy érvrendszert, amely egyszerre bírálja a liberális-demokrata, illetve a totalitárius modellt. Szeretnék kitérni arra is, hogy Kuehnelt-Leddihn politikai gondolkodása hogyan viszonyul más, közép-európai emigráns konzervatívokhoz (pl. John Lukács, Molnár Tamás), illetve ha igen, hol tapasztalható hatása a kortárs politikai gondolkodásban.
Somos Róbert
Kornis Gyula, a filozófus és politikus
Kornis Gyula (1885-1958) a két világháború közötti korszak jelentős filozófusa, kultúrpolitikusa, pedagógiai szakembere volt, akinek életműve monografikus igénnyel nincs feldolgozva, és tudomásom szerint ilyen célú kutatási tevékenység nincs folyamatban. Jelen pályázat keretében ezt a feladatot kívánom elvégezni.
Kornis pályaútja a filozófia, pszichológia és pedagógia határterületéről indult. Széles körű tudással folyamatos munkásságot fejtett ki. A papi hivatást választja, a piarista rendbe lép be, de nem zárkózik el a filozófiai szakmai közélettől, s egész tevékenysége a tudomány és az oktatás szolgálatában áll. Teljes szakmai kompetenciával bírt a logika és a kísérleti pszichológia területén, érdeklődése fokozatosan a kultúrfilozófia és a történetbölcselet felé fordult. Ez egyben egyfajta alkalmazott filozófiai irányultságot is jelentett nála. Kornis a történeti problémák és a pszichológia közvetítésén keresztül lépett érintkezésbe a meghatározó filozófiai kérdéskörökkel. Ennek a közvetítő közegnek a jelentősége a háború és a forradalmak évei után igen erőssé vált, így a politika irányában orientálódott. Kornis munkásságában az idealista értékelméletre alapozott kultúrbölcselet egyértelműen politikailag motivált. Életútján előrehaladva a politikum jelentősége egyre nagyobb, és a harmincas években az idealista alap egyre kevésbé nyer teret a pragmatista szempontok mellett.
Kornis konzervatív gondolkodó volt. A konzervativizmus szellemi alapja a bizalmatlanság a természettudományos világkép iránt, a nagyívű racionalista társadalomátalakítás eszméjével szemben, s a történelem, az egyéni lelki realitások, a nehezen racionalizálható értékek, a vallás és a hagyományok iránti vonzódás. E felfogás szerint az emberek különböző helyzetekbe születnek, eltérő diszpozíciókkal bírnak és környezetük is egyénileg sajátos. A konzervatív életfelfogásnak megfelelően Kornis azt vallja, a társadalmi mobilitás alapvetően káros.
Amikor személye kapcsán „konzervativizmusról” szólunk, tudnunk kell, ő nem minősítette volna magát konzervatívnak, mert szóhasználatában a konzervativizmus lényege a merev ragaszkodás a fennállóhoz. Kornis ízig-vérig reformer alkat volt, a harmincas évektől szinte pragmatikusan aktivista. Úgy gondolta, igenis szervezni, irányítani kell a társadalmat, át kell formálni értékeit, át kell alakítani az embereket. Úgy gondolta azonban, ez az átalakító munka hosszú időt vesz igénybe, s a radikális lépéseket mindenképp el kell kerülni. Világosan látta, hogy ez az átalakítás azért is nagyon nehéz, mert a korszellem tendenciái épp ellentétesek vele.
Szűcs Zoltán Gábor
Egy mérsékelt anti-moralista és anti-utópikus politikai filozófiai vállalkozás eszmetörténete
A modern politikai realizmus intellektuális érdekességét és egyúttal zavarba ejtő belső feszültségeit is az adja, hogy egyszerre két megoldhatatlannak tűnő dilemmára kellene megoldást találnia. Az egyik a moralizmus, a másik az utópizmus (idealizmus) kérdése. Ezekkel kapcsolatban az jelenti a dilemmát, hogy a kézenfekvően kínálkozó realista válaszok, azaz az anti-moralizmus és az anti-utópizmus sem morálisan, sem intellektuálisan nem fogadhatóak el a maguk tiszta formájában a realisták túlnyomó többsége számára, ugyanakkor minden kísérlet, amely valamiféle középút kijelölésére vállalkozik, elkerülhetetlenül veszít vonzerejéből és plauzibilitásából. Közben pedig az is kérdéses, hogy milyen praktikus haszna van az ilyen középútkereső vállalkozásoknak.
Mindez egyfajta tragikus és heroikus karaktert kölcsönöz a modern realizmusnak, különösen a liberális változatnak - Max Weber, Judith Shklar vagy Bernard Williams, hogy csak néhány példát említsünk -, hiszen sem bizonyos értékek, elvek filozófiai védelméről nem mondhatnak le, sem abban nem hihetnek, hogy filozófiai reflexió útján érdemben befolyásolni tudják a politika világát. Mi több, mivel a politikai filozófia nélkülük is újra és újra nekiveselkedik a politika nagy kérdéseinek, a realisták számára az egyik eminens veszélyforrás éppen az, hogy a filozófiai moralizmus gyakorlati politikai utópiába fordul, ha valaki nem fordul vele szembe még filozófiai formájában. De ez a tragikus és heroikus hangvétel nem idegen azoktól a realizmus problémáival szembenéző, ám egyáltalán nem liberális gondolkodóktól sem, mint Lukács György, Carl Schmitt, Bertrand de Jouvenel, Hannah Arendt vagy Kolnai Aurél, akik vagy egyértelműen utópista (Lukács) vagy egyértelműen anti-utópikus (Kolnai), esetleg problémátlanul anti-moralista (Schmitt) elkötelezettségüknek köszönhetően láthatnak kiutat a modern realizmus dilemmáiból.
A pályázat célja ennek az egyszerre normatív és önkorlátozó filozófiai projektnek a feltérképezése, amelyet összefoglalóan a 20. századi (modern) politikai realizmusnak nevezhetünk.