Mi a természet ma?
2025 április 4-én az NKE EJKK Molnár Tamás Kutatóintézet konferenciát rendezett a Ludovika Szárnyépület John Lukacs Társalgójában a 21. század természet és társadalom, természetes és mesterséges közötti határvonalakat elbizonytalanító fejleményeinek, valamint ezeknek az élet elemi létfeltételeire gyakorolt hatásának interdiszciplináris megvitatására.
A konferencia a szervezők, Pető Zoltán és Lovász Ádám a téma aktualitását exponáló bevezető szavaival vette kezdetét. A természet fogalmának filozófiai értelmezése mindig aktuális, örök probléma. Az ezredforduló óta egyre fenyegetőbb méreteket öltő ökológiai válsággal szembesülve a vizsgált probléma tényleges téttel bír, így különösen fontos az eltérő nézőpontok közötti párbeszéd lehetőségének biztosítása.
A Pap Milán (NKE EJKK MTKI) által vezetett első szekció előadói a politikai filozófia, az eszmetörténet és a természetjogi gondolkodás diskurzusi felől közelítettek a természet fogalmához. Hörcher Ferenc, az NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet vezetője előadásában a közelmúltban elhunyt neves brit konzervatív gondolkodó, Sir Roger Scruton ökológiával kapcsolatos nézeteit mutatta be. Scruton az emberi társadalom természethez való viszonyát Zöld filozófia című művében a gondnokság (stewardship) fogalmával írta le, mely arra utal, hogy a természeti környezet nem tulajdonunk, csak gondnokságunk alatt áll, ugyanis felelősséggel tartozunk érte, és megfelelő állapotban kell továbbadjuk a következő generációnak. A természethez nem pusztán kiaknázandó erőforrásként kellene viszonyulnunk, hanem a vallásos áhítattal összefüggésbe hozható pietas fogalmával leírható hozzáállással, mely magában foglalja a természeti környezetről való gondoskodás kötelezettségét. Scruton mindezt összekapcsolja a helyi kötődés fontosságát kifejező oikophilia fogalmával, mely szorosan összefügg az örökség életben tartásának és továbbhagyományozásának erkölcsi parancsával. Hörcher szerint a napjainkban elhatalmasodó globális természetkárosítással szemben „a hely szeretete” jelentheti az egyetlen reményt.
Fröhlich Johanna (NKE EJKK PÁK) Gondoskodás az emberi természetben című előadásában a vizsgált problémának a természetjog fogalmi keretei közötti megközelítési lehetőségeit tekintette át. Az általa vezetett, az anyaság jogfilozófiájával kapcsolatos projekt egyik kulcsfogalma a gondoskodás, melynek mindeddig nem alakult ki koherens filozófiai megközelítése. A kortárs analitikus angolszász természetjogi gondolkodás lehetőséget nyújt a gondoskodás értelmezéseinek hátterében tetten érhető emberképek elkülönítésére, az egyéni és közösségi döntések, valamint a jogbölcselet és az általános filozófia összekapcsolására. Az arisztoteliánus hagyományban gyökerező keretrendszert használó vizsgálati irány megmutathatja a napjaink jogi gondolkodásában uralkodó autonómiaalapú megközelítés határait, ráirányítva a figyelmet a kapcsolatiság, illetve a kondicionált szükség szempontjainak fontosságára, mely keret a természet védelménél is felhasználható lehet.
Molnár Attila Károly (NKE EJKK MTKI) A természet fogalma és a posztmodern címmel megtartott előadása a természet fogalmát politizáló zöldmozgalmak hátterében rekonstruálható, párhuzamosan jelenlévő két ellentétes természetfogalom jellegzetességeire mutatott rá. A szcientista természetfogalom a tudomány eredményeire hivatkozva azonnali radikális változásokat követel a végveszélybe került Föld megmentése érdekében, ugyanakkor a posztmodern, posztstrukturalista természetfogalom implikációi szerint a természethez való viszony emberi konstrukció, mely szabadon újraalkotható, ennek legszélsőségesebb formája a Judith Butler nevéhez fűződő, a biológiai nemek létezését tagadó genderelmélet. Posztmodern horizontban bármifajta természeti meghatározottságra való hivatkozás nem egyéb, mint elnyomó struktúrák fenntartására irányuló esszencializmus. Molnár Attila Károly szerint a tudomány posztmodern kritikáját és a természettudományos alapon tételezett üvegházhatás által kiváltott globális felmelegedés tényét együttesen képviselő zöldmozgalmakat „inkoherens intellektuális imperializmus” jellemzi, ugyanis szellemi hátterük lényegileg ellentmondásos volta ellenére úgy gondolják, hogy kizárólagos birtokában vannak a világot megmenteni képes igazságnak, melyet a politikai hatalom megszerzése által akarnak érvényre juttatni. A zöldmozgalom valójában ernyőszervezet, mely sokféle irányzatot képes egyesíteni a radikális változtatás melletti mozgósítással. Kétfajta mozgósítási stratégiát alkalmaznak: egyrészt posztmodern, dekonstruktív módon azt hirdetik, hogy az ember emancipálódhat biológiai korlátai alól, másrészt viszont a szcientista természetfogalomra építő alarmizmus, a klímakatasztrófával való riogatás is központi szerephez jut kommunikációjukban. Bár az objektív valóság létezését tagadó posztmodern természetfogalom nyilvánvalóan gyengíti a szcientista érvelést, a mozgalom híveinek nagy többségét ez Molnár Attila Károly szerint aligha zavarja.
A Pető Zoltán moderálásával megtartott második panel első előadója, Lányi András (ELTE TÁTK) Az ökofilozófia fel-nem-fedezése cím alatt fejtette ki tézisét, mely szerint ökofilozófia mint különálló tudományterület nem létezik, mivel az ezzel kapcsolatos vizsgálódások végeredményben a modern európai gondolkodás nagy kérdéseihez jutottak vissza. Megállapítása szerint az egyetlen valóban ökológiai dolog az ökológiai válság, melyre számos különböző válasz született, és a megoldás kulcsát ezek összebékítése jelenthetné. Erazim Kohák elméletére utalva Lányi kifejtette, hogy valójában nem fogalmak, hanem eltérő tapasztalatok vitatkoznak egymással, az emberi közösségek természethez való viszonyának történeti változásai is ilyen eltérő tapasztalatokra vezethetők vissza. Husserl szerint az embernek nem környezete van, hanem világa. Lányi megállapítása szerint a természet tényeiből nem lehet etikát levezetni, a természet törvényei és rendje az ember számára nem ad útbaigazítást. Hans Jonas nyomán egy etikai válasz szükségességét hangsúlyozva a jövő nemzedékek iránti felelősség tapasztalatának fontosságára hívta fel a figyelmet. Az erkölcsi univerzum, a jó létének sebezhetőségét az Emmanuel Levinas filozófiájában kifejtett, a másik ember arcán keresztül megnyilvánuló, a léte iránt minket kötelező etikai felelősséggel kapcsolatba hozva felvetette ennek a felelősségre irányuló erkölcsi parancsnak a többi élőlényre, vagy az egész természetre történő kiterjesztésének lehetőségét. Lányi szerint ugyanis az ember legfontosabb feladata Heidegger nyomán a Lét szóhoz juttatása lenne.
A következő előadó, Marosán Bence Péter (ELTE BTK Filozófiai Intézet) Edmund Husserl fenomenológiájának ökoetikai implikációit vette vizsgálat alá. Az etika problémája egész életén keresztül foglalkoztatta Husserlt, aki szerint a tapasztalat támasztja alá gondolatainkat, és az értékek is tapasztalati úton hozzáférhetők. Az axiológiai értelemben vett értékelmélet nem azonos az etikával, ugyanis léteznek nem etikai értékítéletek is. Husserl idős korában kritika alá vonta a modernkori racionalitást, mely eltekint a dolgok minőségi karakterétől, ezért katasztrófához vezethet. Erazim Kohák ökofilozófiai értelmezése is sokat merít Husserlből az interszubjektivitás fogalmán keresztül, mely szerint minden szubjektumban ugyanaz az élet testesül meg. Husserl transzcendentális filozófiája szerint a valóság lényeges dimenziója maga a szubjektivitás, melynek egyedi megnyilvánulásait a Leibnizre visszavezethető monász fogalmával jelölt. Vannak állati, növényi, sőt sejtformában létező monászok is. Mindebből következik, hogy minden élőlénynek van bizonyos fokú értéke. Közöttük Max Schelerrel szemben Husserl szerint nem állapítható meg egyértelmű értékhierarchia, vannak el nem dönthető konfliktusok. Etikai tekintetben Husserl amellett foglalt állást, hogy az élet tiszteletre szorul, ne bánjunk vele puszta eszközként, ezért döntéseink során az okozott károk minimalizálására kell törekedni, szem előtt tartva az emberi és nem emberi élet tiszteletének morális parancsát.
Lovász Ádám (Batthyány Alapítvány, ELTE BTK Filozófiai Intézet) a természetfilozófia lehetőségének különböző aspektusait tekintette át előadásában, vitába szállva a Richard Rorty által képviselt posztmodern pragmatista nézettel, mely szerint semmilyen emberi diskurzus nem képes a világról igaz reprezentációkat nyújtani, csak a gyakorlat alapján hasznosakat. Rorty tagadja, hogy léteznének szükségszerű igazságok, álláspontja szerint kizárólag párbeszéden alapuló konvencionális hiedelmek lehetségesek, és végeredményben eljut a filozófia önfeladásáig, mivel szerinte a filozófia legjobb esetben is csak terápia, melynek semmiféle releváns mondanivalója nem lehet a politika és a tudományok vonatkozásában, így az ökológiai válsággal kapcsolatban sem. Lovász Ádám szerint ez a felfogás tarthatatlan, a posztmodern nyelvközpontúságot meg kell haladni. Saját javaslata erre egy folyamatban lévő kutatás, mely Alfred North Whitehead (1861‒1947) lételméletét kapcsolja össze Leo Strauss (1899‒1973) konzervatív politikai filozófiájával. Mindkét gondolkodó platonista volt, ez a közös alap, viszont Whitehead nem dolgozott ki politikai filozófiát, őt a vallási, teológiai és ontológiai kérdések foglalkoztatták, Strausst pedig éppen a politikai vonatkozások érdekelték. Whitehead hitt a haladásban, viszont Strausshoz hasonlóan ő is a Nyugat végzetes civilizációs válságáról beszélt. Mindketten a vallás nélkülözhetetlen szerepét hangsúlyozták, elvetették a szcientizmust, és hittek a természetes rend létezésében. Nézeteikre alapozva Lovász szerint a természet tekintélye lehetne egy 21. századi természetfilozófia alapja. A mai politikai filozófiák deontologikusok, létkérdésekkel nem foglalkoznak. Whitehead a természet fogalmát minden létezőre kiterjeszti, és elveti a természet és a társadalom közötti különbségtételt. A természeti rendhez legközelebb álló államformának a liberális demokráciát tartotta. Strauss kevésbé volt demokrata, de alapvetően ő is hasonló nézeteket képviselt. Lovász szerint a természet és a társadalom egybekapcsolásának gondolata, mely magában foglalja a természetes rend feltételezését, hatékony eszköz lehet az önfelszabadító szubjektum önhittségével szemben. Whitehead és Strauss egyaránt hittek a természetjogban, örök igazságok létezésében. A posztmodern meghaladásához is szükség van ezekre.
A második szekció utolsó előadója, Nemes László (SOTE) az antropocén mint új földtörténeti korszakfogalom bioetikai implikációit vette górcső alá. Az antropocén természettudományi hipotézis, mely szerint az emberi faj a Föld egész felszínén annyira jelentős és visszafordíthatatlan hatást gyakorol, hogy indokolja egy új földtörténeti korszak bevezetését. Nemes szerint a fogalom jelentős heurisztikus értékkel bír, és önmagában értéksemleges. Az ökológiai válság kapcsán az antropocén kizárja az érintetlen természet létezését, ugyanis a környezeti generációs feledékenységből kifolyólag minden újabb generáció a saját fiatalkori tapasztalataiból indul ki a természet normál állapotának meghatározásakor, és ebből az következik, hogy a természetnek nincs egyértelmű alaphelyzete. A természethez hasonlóan az egészség is normatív fogalom. A bioetika eredetileg a természethez való viszonyulásra vonatkozott, azonban napjainkban leggyakrabban biomedikális etika értelemben használják. Azonban ez sem választható el a környezeti etikától. Az Egy Egészség (One Health) felfogás szerint közegészségügyi okokból közös nevezőre kellene hozni az állatvilág és az embervilág szempontjait. A bioetika mindig vonatkozik a természeti környezetre is, a szolidaritásnak más fajokra is ki kell terjednie.
A harmadik, és egyben utolsó szekciójában a jelenlevők Lovász Ádám vezetése alatt négy előadást hallgathattak meg. Frivaldszky János (PPKE) az eugenikai gondolkodásmód és napjaink transzhumanizmusa közötti párhuzamokra hívta fel a figyelmet előadásában. Természetjogi alapokon állva Frivaldszky bírálta az embert állatként, és magát a természetet puszta tökéletlen nyersanyagként tételező szemléletet. A bibliai bűnbeesés történetéből kiindulva az emberben meglévő megváltásigényre vezeti vissza a selejtnek tekintett emberi test technológiai úton történő tökéletesítésének igényét. A transzhumanista vallás megalapítója Julian Huxley, az UNESCO első általános titkára volt, az író Aldous Huxley testvére. Eszmerendszere a darwinizmusból nőtt ki, viszont immanens módon vallási megváltásról szól. Frivaldszky utalt arra, hogy azóta természettudományos kísérletekkel is sikerült alátámasztani a szellemi dimenzió létezését, viszont a transzhumanista vallás képviselői az emberi lét során meghaladhatatlan problémákat pusztán testi szintre transzportálják. A transzhumanizmus valójában csakis disztópikus formában lehet elgondolható, célja ugyanis a szellemi dimenzió kiiktatása. Az előzményének tekinthető eugenika is mindig zavaros ideológiákkal terhelt volt. A transzhumanizmushoz manapság olyan gondolatok kapcsolódnak, mint az emberi agy átalakítása, az ember algoritmikus alapokon történő újragondolása. Frivaldszky szerint azonban az ember lényegét nem racionális állatként, hanem a halhatatlan szellemi dimenzió által kell megragadni.
Horváth Márk (Eszterházy Károly Katolikus Egyetem) a Nemes László által már korábban érintett antropocén fogalmát vette beható vizsgálat alá. A Holocént fölváltó lehetséges új földtörténeti kor egy geokronológiai esemény, illetve jelenségegyüttes összefoglaló neve, mely az ezredfordulón tűnt fel, és azóta a kultúratudomány és a filozófia diskurzusaiban is polgárjogot nyert. Természeti folyamatokkal egyenrangú geológiai transzformációt jelent, és kiemelkedik az ökokrízist leíró más fogalmak közül. Arra utal, hogy az emberiség geológiai erővé vált, új keretrendszerét hozva létre a környezetről való gondolkodásnak. Az antropocén kezdőpontját a 20. század közepére szokták helyezni. Az antropocén felszámolja ember és természet kettősségét, a humán tudományok is részei a róla szóló diskurzusnak, és voltaképpen egy ember által kiváltott katasztrófasorozatot jelent, új instabil, hibrid korszakot, mely elbizonytalanodással jár együtt. Összetett ökológiai metakrízis, melynek vizsgálata megköveteli az interdiszciplináris együttműködést. Nyitott antropocén-fogalom használata szükséges a jelenség megragadásához, mely radikális törést jelent, kiszakadást a holocén környezeti stabilitásából. A bizonytalanság és válság, a végesség és a szorongás új korszaka, mely destruktív változásokat idéz elő, előrevetítve az ember nélküli bolygó kísérteties horizontját. Az antropocén átalakítja a földi élet alapfeltételeit, rendszerszintű változást idéz elő, már semmilyen beavatkozás hatására se fog elmúlni, mélyidő alapú narratívába von be minket, értelmezéséből nem hagyhatók ki a humán tudományok sem.
Karácsony András (ELTE ÁJK) A társadalom természete című előadásában a társadalom által a természeti környezetére kifejtett aktivitás dimenzióit vázolta fel. Megállapítása szerint az ókori görögöknél a természetnek volt társadalma, míg a modern korban ez a viszony megfordult, a társadalomnak van természete. A társadalom természethez való viszonyát három fontos pillér határozza meg. A természet egyrészről veszélyforrás, másrészről pedig kiaknázandó hasznos erőforrás, illetve védendő érték. Ez a három pillér nem kapcsolódik össze, így a modernség természet-képe szétforgácsolt, inkonzisztens, melyre megoldást a természet személyes méltósággal való felruházása jelenthet. Karácsony áttekintette a természeti és a társadalmi rend viszonyának történeti alakulását a Szókratész előtti görög filozófia phüszisz-fogalmától annak a szellemtől elkülönülő naturaként való római átértelmezéséig, melyen a természetes és a természetfeletti középkori szembeállítása alapult. Spinoza elválasztotta egymástól a teremtő és a teremtett természet fogalmát, Istent a természettel azonosítva. A felvilágosodás korától a természet vált dominánssá, mely együtt járt az istenfogalom semlegesítésével az emberi ész mindenhatóságának tételezésén keresztül. A szerződéselméleti hagyomány szerint a társadalom a természeti állapot megszelídítésére jött létre, bár Rousseau-nál a természet megmaradt mintaértékűnek. A 19. században Hegel természetfilozófiája volt az utolsó kísérlet a természettudomány eredményeinek egységes filozófiai keretben történő értelmezésére. Ezt követően már a szaktudományként specializálódott természettudományok értelmezték a természetet, mint a tudás Istentől és embertől független végső horizontját. A 20. századtól viszont ezzel szemben kritikus vélemények is megfogalmazódtak. Robert Spaemann szerint az ember tönkreteszi a saját megélhetésének alapját jelentő természetet, ezért meg kell haladni az antropocentrikus perspektívát, melyhez új mítoszokra van szükség. A környezetvédő mozgalmak valójában kulturális mozgalmak, és a klímavédelem ilyen újfajta mítosznak tekinthető, mivel nem lehet pontosan tudni, hogy milyen szerepet játszik az éghajlatváltozásban az emberi tevékenység, és milyent a természeti folyamatok. Az ökológiai válsággal kapcsolatos technicista megoldások valójában elzárják az embert a természettől, ezért nem csak a természet, de a technológia mai mibenlétét is fontos lenne tisztázni.
A konferencia záróelőadását Pető Zoltán (NKE EJKK MTKI) tartotta az előző előadás végén felvetett problémáról, vagyis a technológia és a természetfogalom összefüggéseiről. Pető Zoltán megállapította, hogy az ökológiai válság túlmutat a környezetszennyezés problémáján, és egy már az emberi gondolkodás feljegyzett kezdeteinél jelen lévő, az emberi és a természeti világ egységének vagy kettősségének dilemmájára vezethető vissza. Az ökológiai krízis szorosan összefügg a haladás eszméjével, mely szerint az embert változtathatatlan természeti törvények irányítják. A modern tudomány az embert állatfajnak tekinti, mely szemben áll a skolasztikus meghatározásával, mely szerint az ember az állat és az angyal között helyezkedik el. A középkori keresztény természetfilozófia a természetet Isten önkinyilatkoztatásaként értelmezte, mely természetes teológia értelmében az ember a szellemi rend helytartója a teremtett világban, egyszerre természeti és nem természeti lény, aki összefonódottságban él a természettel. Az ökológiai válság oka a haladás gondolata. Mai természetképünkre ugyanis nagyfokú elidegenedettség jellemző, mivel legyőzendő ellenfélként jelenik meg, mely felett uralmat kell szerezni. A modern ember kitermelendő erőforrásként tekint a természetre, egyúttal viszont érdekességként is. A táj embertől elválasztott szépségének felismerése Petrarcára vezethető vissza. Az állatokhoz való viszonyra is jellemző ez a kettősség, egyrészt hasznosságuk miatt tartják őket, másrészt házi kedvencként. Mindez összefüggésbe hozható Descartes dualizmusával is. A 20. század elejére az ember eljutott a természetből való teljes kiszakadáshoz, melyet Oswald Spengler a gigantopolisz fogalmával fejezett ki. A modern ember már nem a természettel, hanem a technológiával él szimbiózisban, önmagára viszont állatfajként tekint. A korunk nyugati társadalmait uraló technooptimista felfogás szerint a technológia által okozott problémákat újabb technológiákkal kell orvosolni, a cél az emberi állapot technológia általi javítása, tökéletesítése, mely elvezet a Harari műveiben kifejtett transzhumanista jövőképhez, az ember technológia általi megistenülésének gondolatához. Az ezzel szemben megfogalmazódó kritikát a zöldmozgalmak különféle balos és konzervatív változatai képviselik. A technológiával szembeni kritika már Spengler életművében központi szerephez jut, aki szerint a kultúra civilizációvá süllyedt, mely maga is gépezetté vált. A nyugatias modernitást a fausti ember archetípusával írta le, aki a középkori alkimista Dr. Faustushoz hasonlóan eladta a lelkét az Ördögnek a hatalom és az élvezetek megszerzéséhez szükséges tudás birtoklásáért. Spengler szerint ez a civilizáció a saját súlya alatt fog összeomlani, melyből nem látott kiutat. Jacques Elull keresztény anarchista gondolkodó 1954-es Technológiai társadalom című művében a technológia kialakuló autonómiájának veszélyére hívta fel a figyelmet. A saját szabályokat alkotó technológia totalitárius módon saját befolyása alá vonja a politika, a jog és az erkölcs területét is, veszélyeztetve az emberi szabadságot. Spenglernél azonban optimistább, szerinte van lehetőség az elszabaduló technológia korlátok közé szorítására. Pető Zoltán szerint az ökológiai krízis gyökerei a reneszánsz és a felvilágosodás közötti szemléletváltásra vezethetők vissza, Descartes és Bacon gondolatainak egyfajta leszűkítő értelmezésére, és nem választható el az emberi természet mibenlétével kapcsolatos filozófiai viták kontextusától.
Tóth Kálmán
tudományos munkatárs
NKE EJKK Politika- és Államelméleti Kutatóintézet